Matt
tétován gombolta be az utolsó gombot az ingjén.
Még mindig bizonytalan volt abban, hogy jó ötlet-e Madisonnal
találkozni. Kedvelte őt? Igen. De kedvelte őt úgy? Ebben már nem volt annyira határozott. Vetett még magára egy
pillantást az egész alakos tükörben. Utoljára végigsimított sötétbarna haján,
belenézett egy pillanatra saját zöldesbarna szemeibe, majd leült az ágya
szélére. Fél órája volt még.
Eszébe
jutott hogyan ismerkedett meg a lánnyal, alig három héttel ezelőtt. Esős hétfő
reggel volt, Matt első napja az egyetemen. A fiú ekkor már egy hónapja az
országban tartózkodott, a közlekedéssel azonban még mindig voltak problémái.
Nem szeretett metróval utazni, de hogy az egyetemhez eljusson, sajnos muszáj
volt. Egy órányi buszozást, és három átszállást spórolhatott meg magának így.
Matt leszállt a járműről, és félelemmel kevert izgatottsággal indult neki az
útjának. Kikerülgetve az előtte lassan sétálgató embereket, gyorsan az aluljáró
lépcsőjéhez ért. Maga mögött hagyva az alagút fülledt levegőjét, arcát
megcsapta a hűvös szeptemberi szél. Matt fellépett az utolsó lépcsőfokon,
mélyet szívott a tisztának nem igazán nevezhető városi levegőből, majd
felemelte tekintetét a földről… és rájött, hogy fogalma sincs, hol lehet. Már
megint rossz megállónál szállt le.
Érezte,
hogy a szíve hevesebben kezd verni, de megtiltotta magának, hogy pánikba essen.
Legalább háromszor eltévedt a múlt héten is, de mindig sikerült megoldania a
helyzetet. Megkereste a legközelebbi utcatáblát, de ami oda volt írva, ahhoz
még hasonlót sem olvasott soha. Matt a karórájára nézett, és megállapította,
hogy negyvenöt perce van még az előadásig. Sóhajtott egy nagyot, és
tekintetével körbepásztázta a környéket. Viktória-korabeli házakat látott,
nagy, rendezett kertekkel. Az utcán régimódi vas lámpák álltak, amiken halkan
kopogtak a lustán zuhanó kövér esőcseppek. Néhány ház előtt drágának tűnő autók
álltak, máshol pedig csak virágok díszítették a kerítés tövét. Matt kellemesnek
találta a környéket, szívesebben élt volna itt, mint a belváros
betondzsungelében, egy paneltömb apró lakásában.
Egy
pillanatra hiányolni kezdte a meleg, floridai környezetet, ahol felnőtt,
azonban mielőtt túlságosan is belemerülhetett volna a honvágyába, megpillantott
egy ballonkabátos lányt, aki éppen a hozzá közelebb eső utcasarkon fordult be.
Mivel Matt a környéken egy árva lelket nem látott abban a pár percben amit ott
töltött, ezért megörült, hogy végre van kitől útbaigazítást kérnie. Megvárta,
míg a lány mellé ért, és ekkor szorongásait leküzdve megszólította.
–
Szia, meg tudnád esetleg mondani, hogy hogyan tudnék legegyszerűbben eljutni a
University College-hoz? – kérdezte. A lány megszeppenve megállt, és feljebb
emelte szürke esernyőjét, ami eddig eltakarta az arcát. Sötét keretes szemüveget viselt, arcát pedig
sötétbarna, vállig érő haj keretezte. Pisze orra, és vastag ajkai barátságos
megjelenést kölcsönöztek neki. Egy pillantás alatt végigmérte Mattet, majd
elmosolyodott.
–
Én is oda tartok. Csak nem eltévedtél? – kérdezte kedves hangon. Matt szíve
ekkor egy szikla súlyával lett könnyebb.
–
De, azt hiszem rossz megállóban szálltam le.
–
Megesik az ilyen. Engem Madisonnak hívnak – nyújtotta a kezét Matt felé, mire a
fiú is bemutatkozott.
–
Az egyetem igazán közel van, valószínűleg csak egy megállóval kellett volna
többet utaznod. Ha gondolod, mehetünk együtt.
–
Az remek lenne – mosolyodott el Matt.
–
Húsz perc sétányira van innen, de ha szeretnél metrózhazunk is.
–
Inkább sétáljunk – mondta Matt, – nem igazán szeretek metrózni – fűzte hozzá.
– Remek – mosolyodott el Madison, majd
elindult abba az irányba, amelyikbe eredetileg is haladt.
Matt
követte a lányt, és együtt sétáltak tovább a borús reggelen. Húsz perc alatt
oda is értek, az út során pedig kiderült, hogy Madison is idén kezdte az
egyetemet, sőt, ugyanarra a szakra jár, mint Matt.
A
fiú a következő három hétben gyakran találkozott Madisonnal. Volt egy pár közös
órájuk, és az előadások közötti szabad óráikat is gyakran töltötték el együtt.
Madison megtudta Mattről, hogy Floridából jött ide tanulni azért, mert mindig
is vonzotta az angol oktatás, és az angol kultúra. Matt pedig megtudta, hogy
Madison világéletében Angliában élt, azonban Londonba csak egy pár hónapja
költözött. Maga mögött hagyta a vidéki életet, a két kisebb testvérét és a
szüleit, hogy végre önállóvá válhasson, és azt tanulhassa, amit a legjobban
szeretett: irodalmat. Matt osztozott az irodalomban való szeretetben, őt is már
kiskora óta érdekelték a nehezebbnél nehezebb olvasmányok, versek, és
tulajdonképpen minden, ami betűkből állt.
Matt
nagyon örült, hogy ilyen gyorsan találkozott valakivel, akivel megoszthatta a
gondolatait, és aggályait. Ezalatt a pár hét alatt, nagyon megkedvelte a lányt,
azonban nem volt benne biztos, hogy úgy, ahogyan a lány kedvelte őt. Madison
többször is utalást tett rá, hogy már egy ideje nincsen barátja, és szívesen
találkozna valakivel. Matt, aki későn érő típus volt, és akinek még soha nem
volt barátnője, értette ugyan Madison célozgatását, de úgy tett, mintha nem így
lenne. Meggyőzte magát, hogy a lány nem akarhat tőle többet egyszerű
barátságnál. Madison egy idő után megunta a célozgatásokat, és maga hívta el
randizni a fiút.
Matt
idegesen üldögélt az ágya szélén. 19 éves volt már, és tudta jól, hogy a vele
egyidős fiatalok, rég belevetették már magukat a nagybetűs Életbe, és
nagykanállal habzsolták azt. De Matt? Neki egyszerűen nem volt igénye a
nagybetűs Élet ezen szeletére. Egyedül arra koncentrált, hogy jó jegyeket
szerezzen, bejusson egy remek egyetemre, és hogy végül angoltanárként szerezzen
diplomát. Nem volt annál nagyobb vágya, mint hogy fiataloknak adhasson át
tudást. Ennek ellenére Mattnek is megvolt a saját baráti köre otthon,
Floridában. Néhányan furán néztek rá, amiért sosem randizott senkivel, de
megértették őt, és a fura vonzódását az irodalom iránt.
Az
órájára pillantott, és rájött, hogy ideje indulni. A bejáratnál gyorsan
belebújt sportcipőjébe és kabátjába, majd kilépett az ajtón. Madisonnal abban
egyeztek meg, hogy az egyetemhez közel levő kis parkban fognak találkozni, a
további programot Madison pedig a fiúra bízta.
Mattnek ezúttal sikerült a megfelelő megállónál leszállnia. Feszülten
lépkedett a park felé. Mikor odaért körülnézett, de Madisont sehol nem látta.
Leült egy ütött kopott padra, amit különböző szívecskékbe rajzolt monogrampárok
díszítettek. Vajon egy nap majd Madison és az ő monogramja is egy padon fog
virítani? Nem, mi már kinőttünk az
ilyenekből. Bevett a szájába egy darab rágót, és idegesen rágcsálni kezdte
a nyúlós-mentolos ragacsot.
Figyelte,
ahogy a fák sárguló leveleit megborzolja a könnyű őszi szél, majd jó néhány
száraz darabot magával sodorva továbbáll. Az égen szomorú szürke felhők
gyülekeztek, közelgő esőt jelezve. Matt észrevette, amint Madison megjelent a
park távolabbi felében. Virágos ruhát, és citromsárga kardigánt viselt az
összegombolatlan kabátja alatt. Mosolyogva közeledett a fiú felé, aki felállt,
és esetlenül megölelte a lányt. Madison viszonzásul puszit nyomott az arcára.
–
Szia – köszönt Matt, majd megköszörülte a torkát. – Van egy nagyon jó cukrászda
a közelben, mármint én még sosem voltam ott, de biztos jó lehet. Nagyon szépen
van berendezve… meg minden. Gondoltam beülhetnénk oda – mondta, a puszi után
még mindig megilletődve.
– Az
Elliottra gondolsz? Az tényleg egy remek hely – nevetett Madison, majd Matt
oldalába karolva együtt indultak el.
Az
üzletbe belépve kellemes légkör fogadta őket. Meleg volt, de nem túlságosan. A
levegőt fahéj és sütőtök illata töltötte be. A két fiatal a bejárat melletti
pulthoz lépett, és tanulmányozni kezdte az ott elhelyezett süteményeket.
Madison csiripelve magyarázni kezdte, hogy melyik finomság milyen ízesítésű, ő
ugyanis már többször is járt ezen a helyen. Matt végigtekintett a kínálaton,
azonban egyik sütemény sem nyerte el igazán a tetszését. Egyáltalán nem volt
éhes, gyomrán egy kellemetlen, szorító érzés lett úrrá. Céltalan bambulásából
egy idegen hang zökkentette ki.
–
Sziasztok, mit adhatok? – Matt felpillantott, de nem fogta fel a hozzá intézett
kérdést. Az egyetlen dolog, ami eljutott a tudatáig, az a szürke szempár volt, ami
a szőkehajú mosolygós eladó fiúhoz tartozott. Alig egy másodpercig bámulhatott
a szemébe, de Matt azt is örökkévalóságként érzékelte. Gyorsan elkapta a
tekintetét, és meglátta az „Albert
vagyok, miben segíthetek?” kártyát a fiú fehér ingjére csíptetve.
–
Egy puncsos szeletet, és egy sütőtökös-mézes kávét szeretnék – mondta Madison,
fel sem pillantva. Az eladó gyorsan felfirkantotta jegyzetfüzetébe a rendelést,
aztán még mindig mosolyogva Matt felé fordult.
–
Én egy… – habozott, – öh – mire az eladófiú felvonta a szemöldökét – ugyanazt
kérem, mint ő – mutatott Madison felé.
–
Rendben, nyugodtan üljetek le, azonnal készítjük – mondta a fiú udvariasan,
majd eltűnt a pult mögött.
A
fiatalok helyet foglaltak, a rendelés pedig pár percen belül meg is érkezett.
Matt belekortyolt a sütőtökös mézes kávéba, azonban hatalmas önuralomra volt
szüksége, hogy ne köpje maga elé az egészet. Madinsonra pillantott, aki jóízűen
iszogatta az italt. Nem tudta felfogni, hogyan lehet meginni azt az visszataszítóan
édes löttyöt. Undorát leplezve rámosolygott a lányra, és megdicsérte az italt.
A
délután hátralevő része egészen kellemesen telt. Matt egész végig kérdésekkel
bombázta a lányt, aki láthatóan élvezte a helyzetet. Sokat mesélt a
családjáról, főleg két testvéréről Jennettről és Michaelről, akik történetesen
ikertestvérek. Madison néha visszakérdezett, ekkor Matt is elmesélt neki néhány
történetet a Floridában eltöltött 19 évéről.
Az
idő rohamosan telt. Matt néha oldalra pillantott, és figyelte, ahogy a szőke
eladó fiú, Albert, hogyan szolgálja
ki a többi vendéget. Tanulmányozta, ahogy a fiú precízen kezeli a kávéfőző
gépet, majd óvatosan önti apró csészékbe a sűrű folyadékot, amik mellé
süteményeket tálal. Észrevette, ami első
ránézésre nem tűnt fel neki, hogy orra bal oldalán szolid orrkarikát visel.
Matt szinte akaratlanul pillantgatott a pult irányába, mert minden
érdekesebbnek tűnt a vele szemben ülő Madisonnál. Észre sem vették, és már több
mint két órája üldögéltek az Elliottban. Az italok és a sütemények elfogytak, a
kinti alkonyban pedig újra eleredt az eső.
Hazafelé
sétálva Madison egy óvatlan pillanatban elkapta Matt kezét. A fiú szíve
gyorsabban kezdett verni, és érezte, hogy a gyomrát szorító érzés újra visszatért. Ilyen érzés mikor pillangók repkednek a
gyomrodban? A két fiatal összekulcsolt ujjakkal haladt tovább. Mikor a
parkhoz értek, ahová a találkát megbeszélték, Madison lelassított.
–
Nagyon jól éreztem magam ma veled – mondta, miközben halvány pír jelent meg az
arcán.
–
Ami azt illeti én is – felelt Matt.
–
Remélem, megismételhetjük ezt még – mosolygott a lány.
–
Mindenképpen.
Matt
búcsúzóul szorosan megölelte a lányt, ám mikor elengedte volna, Madison
visszahúzta őt, és a fiú lelki szemei előtt már látta mi következik. Madison
lábujjhegyre állt, és ajkait óvatosan Matt ajkaira helyezte. Ilyennek kéne lennie? Matt nem érzett
pillangókat, sem tűzijátékot, sem semmit. Egyszerűen csak állt ott mereven,
kezét a lány derekára helyezve, és hagyta, hogy Madison vezesse őt. Matt
érezte, ahogy arcán megállnak az esőcseppek, mintha csak könnycseppek lennének.
Pár másodperc múlva a lány elhúzódott tőle, és Matt mosolyt erőltetett az
arcára.
Miután
hazaért, ruhástul dőlt rá az ágyára. Sokáig gondolkozott még, újra és újra
végigjátszotta fejében a történteket. Jól érezte magát, randizott egy lánnyal,
és végre túlesett élete első csókján is. De valóban így kellene éreznie magát?
Nem kellene boldogabbnak lennie? Nem kéne repesnie az örömtől? Gondolatmenetét
a telefonja rezgése szakította félbe.
Madison: Nagyon jól éreztem magam ma! :)
Holnap előadáson látjuk egymást?
Matt
fáradtan odébb dobta a nagy kijelzős készüléket, ami pattant még egyet az ágy
matracán, majd halk puffanással a puha szőnyegen landolt. Nem volt energiája
válaszolni a lánynak. A fal felé fordult, és azon nyomban elaludt. Álmában is újra
lejátszódtak az aznapi jelenetek, középpontban egy világosszürke szempárral,
ami azonban cseppet sem hasonlított Madison mogyorószín szemeire.
